Félhétvégi turném és az évem megpecsételése volt az a csütörtök este, amit Bécsben tölthettem. A kaland szerdán indult: szinte az iskolapadból ugrottam be a buszba, épphogy eldobtam a tollat és adtam be a papírt a zéhá után, hogy a Mighty Fishers-zel az osztrák fővárosba utazhassak.


Mivel nem a koncert tárgyalása ezen írás célja, így azon kívül, hogy ismét egy újabb városban debütálhattunk fergetegeset (és a sorozat nem ért véget!), nem is fecsérelem tovább erre a betűket. Talán még annyi, hogy Clemensnek ezer hála a szállásért, amit egyedül nekem foglalt, és hogy nem kellett kicsekkolnom tízkor, mert az bizony kellemetlen lett volna. Így egykor hagytam el a helyszínt másnap és vágtam neki egymagam a nagyvárosnak. Mivel elég szeles volt az idő, így gondoltam, először elorientálódok a helyszín felé, amit elég béna módon nem találtam meg elsőre, de mivel időm mint a tenger, így egyszer csak megtaláltam. Valamint a Gasometer nevű bevásárlóközpontban lófráltam, aminek a történetét egy nálam okosabb biztosan jobban tudja, mindenesetre kívülről egy vár, belülről áruház, hall of fame-szerű lenyomatokkal a földön (olyanokkal, mint Apocalyptica, Scooter, André Rieu vagy épp Jimmy Cliff). Koncerttársammal, Palival sikerült megismerkedni, és miután a helyszínen elláttam magam szuvenírekkel, belevetettük magunkat a hely varázsába.

Pontban 20:00-kor kezdett a dídzsé, valószínűleg lelkes lokálpatrióta, bőszen rakta fel a funky lemezeket egymás után, borzalmas váltásokkal. 20:50-kor takkra el is távozott. A növekvő tömeg (bizony bőven teltházas volt a buli) egyre türelmetlenebbé vált, mind Nnekát követelték. Meg kell vallanom az igazat, évek óta várok erre a bulira; három kedvenc énekesnőm közül ő maradt utoljára (a nyáron élvezhettem egy Ayo és egy Selah Sue koncertet). Kétségkívül Nneka nyerte azt, amiben amúgy nem lehet versengeni. Te jó ég! Szeptemberben jelent meg harmadik stúdióalbuma, a Soul is heavy, melynek első számával nyitotta a koncertet. Who, no doubt, I'm loving you more than I love myself... hát az tuti. Ekkora energia egy ilyen pici, törékeny nőben... hihetetlen volt. Nneka egy erős, független, nagyban politikus zenét képvisel: harcol, felhívja a figyelmünket, lelki táplálékot nyújt. Azt hiszem, célba ért az üzenet. Walking című nagyszerű régi slágerével folytatta, amit az új Shining star követett. Majd gitárt ragadott, s Your request. Képtelen voltam táncolni, csak néznem kellett őt folyton, szinte kiürült körülöttem minden. Fogalmam sincs, ki állt mellettem, és hogy viselkedtek. Nem számított. Ezután egy erősen népi hatású nóta következett (vagy talán népdal is?), melyet nem ismertem, csak néhány koncertfelvételen hallani. Bűvöletes. Mikor említette, hogy énekeltetni szeretne, már tudtam, VIP-k leszünk, ordítjuk, hogy vagabond in power oooooo!! A közönség ritmusérzéke kicsit instabil, de az ilyesmihez kezdek hozzászokni, csak türelmesen. Az egyik kedvenc dalom egyébként, dal a korrupcióról, ismét komoly téma, ismét üzenet. Majd az új slágerek: My Home, Do you love me now gyönyörű gitárkísérettel (nem győztem figyelni, mit fog egyébként), az új lemez egyik leglegleg dala. Majd a címdal, Soul is heavy, dal a Naija-knak, Nigéria népének. Az üzenet mindig univerzális: vajon ha nálunk énekel így valaki a saját hazájáért, vajon, vajon mennyire értékelik az emberek? Elszomorító ránk nézve. Mi mikor mondjuk, hogy én vagyok Petőfi hangja?

Utolsó három mestermű: régi kedvencek. Suffri live verziója, amit mindig is imádtam a müncheni Music for goals óta, majd a gigasláger: Heartbeat. Itt éreztem valami olyasmit, amit nem tudok leírni. Egy lélek olyasfajta lecsupaszítása történt meg, amire nem tudom, hogy valaha is képes leszek. Teljességgel kilehelte önmagát, ahelyett, hogy belefásult volna  a nótába az évek során. A földön guggolva, fekve kérdezi tőlünk, mindünktől: érzed, ahogy dobog a szívem? Hát én éreztem. Legalább 10 percig tartott ez a drámai jelenet, majd zenekarostól elhagyta a színpadot. A közönség felháborodtan: hát ennyi volt? Így nem lehet elmenni. Szerencsére sikerült visszacsalni őt a színpadra: Focus. Nneka beállt a gitáros mögé, szinte elbújt, és együtt mozgott vele. Teljes transz, teljes önfeláldozás. Éteri hangok jöttek ki a kicsi lány torkából, lelkéből, elméjéből.

Egyetlen megjegyzés: egy-két dalt igazán hiányolta, mégpedig az Africanst, vagy az Uncomfortable truth-t, vagy pár dalt az új lemezről, amire kíváncsi lettem volna élőben: Restless, J, Camouflage. De ez csak arra inspirál, hogy duplázzak. Hihetetlen volt. És tényleg az a hihetetlen, hogy odaáll egy zenekar, odaáll topis cipőjében, nagy pólójában, két copffal ez a törékenynek tűnő teremtés, és csak zenél, és a szemünkbe tolja az igazságot. Hogy nézd meg magad. Hogy légy erős. Hogy meg lehet csinálni. Hát Te megcsináltad, Nneka. Alig várom a következőt.

Köszönöm a Rastafestnek és fareknak a lehetőséget, Palinak a társaságot és a fuvart, Yetinek és Raminak a vendéglátást, és a zenekaroknak a türelmet meg a többit! Music is weapon!!
author: Anna Szélinger | 23 dec 2011

author:

Szélinger AnnaSzélinger Anna

Flyer:

Photos about the event »