ReggaeCamp - 2008
HungarySzázhalombatta/Városi Szabadidő Központ
Az idén tizenhatodik születésnapját ünneplő LB27 Reggae Camp új helyszínre költözött. A csónakház helyett most a Százhalombattai Városi Szabadidőközpont gyepén pihenhettük ki magunkat mi rasztaszívűek. Az egész évben várt öt napos ünnepet csak a sokáig makacsul kitartó eső árnyékolta.


Már a Camp kezdetét megelőző napon, 22-én kedden este, olyan égi áldás zúdult szinte az egész országra, ami más helyzetben arra késztetné az embert, hogy ki se dugja az orrát az odvából. De mégis, ha már ennyit vártam és készültem rá, akkor egy kis eső nem tántoríthatott el. Sajnos reggelre sem javult jelentősen a helyzet, így a korábbiaktól eltérően nem kellett háromszor ellenőriznem, hogy megvan-e az esőkabátom valahol a táska mélyén, hisz ha akartam volna, akkor sem tudtam volna otthon hagyni. Az utazásról csak annyit, hogy nekem kicsit messze van.

Az új helyszín felderítése, a sátorverés, az első pacsik és sztorizgatások mind-mind zuhogó esőben folytak. Még szerencse, hogy a fedett sportpálya néhány öltözőjét kijelölték számunkra, ahol meghúzódhattunk és szárítkozhattunk. A már hagyományosan csak az utolsó hetekben napvilágot látó program szerint a szerda most is a selektáké, MC-ké, sound system-eké, akik kis csúszással pörgetni is kezdték lemezeiket. Az öt napig végig akár kora reggeltől (fesztivál időszámítás szerint az legjobb esetben is egy délelőtti óra lehet csupán) a pult mögött megjelenő, meghatározó arc DreadHead és Áfonya mellett RasTamás, T.B.Homelock és sorolhatnám hányan váltották egymást. Végül a koronát a sok ambiciózus zenész társával együtt Hollandiában karrierjét építő, ghánai származású mc Osagyefo tette fel az estére.

Ha tényleg az alapítók szerinti őskornak nevezett időktől számolunk, akkor az élő koncertek sorát csütörtökön elsőként a már 10 éves ska-punk Honeyball nyitotta és tapostatta ki a nagyszínpad előtt a géppuskalábú közönséggel az aszfaltot. Az, a sajnos még csak pár tucat ember, aki vevő az ilyesfajta skankingre, nem szenvedett hiányt. A battai helyőrségről tudni kell, hogy már négy albuma is napvilágot látott, idén szeptemberben pedig ismét stúdióba vonulnak.

Utánuk a saját frontemberrel nem rendelkező Bp. Riddim Band folytatta, akik ahogy nevük is jelzi, riddim feldolgozásokra adnak lehetőséget énekeseknek. Azok meg ha gondolják, kipróbálhatják magukat ezzel a formációval. Most Jr. Brown és Mili Chab kapta a mikrofont. Természetesen nem okoztak csalódást, bár kicsit gyakrabban is tűzdelhetnék magyar szövegekkel az angol vakkert, ha már idehaza vagyunk.

Átállásnyi szünet után a magukat csak egyszerűen a ska-t és a reggae-t kedvelő rajongók közötti híd építőinek nevező Kingston Cruisers következett. Ez a híd, ami dub, dancehall és jazz pilléren is áll, pedig szerintem a legnagyobbak között is meg fogja találni a helyét. A hordozórakéták, ahogy kellett beizzottak, és a már tetemesnek mondható, zenétől lüktető tömegben sikeresen elrepültem velük Babylonból. Big up nekik!

Épp csak egy sörre volt időm, és máris következett az immár minden komolyabb hazai ska party kihagyhatatlan fellépője, a Kettő kettő. Az instrumentális ska nótáikra elsősorban újra a pattogósabb ütemeket kedvelő réteg tombolhatta ki magát. Jómagam nem vagyok kompetens a ska műfajban, így őket csak vízipipázgatva és sörözgetve hallgattam.

Tíztől a Jah's Warriors csapott a húrok közé. A színpad előtt tömörülő keménymag és az ücsörgők az utolsó fellépését élvezhették a bandának. Mert sajnos búcsúkoncertről beszélünk. Az csiripelik a madarak, hogy a 2005-ben alakult formáció tagjai új projekteken törik a fejüket, és ezért a szakadás. Remélem tényleg így van, és mindenki megtalálja a helyét később is, és értékes formációkban, bukkannak majd fel, talán hamarabb is, mint gondolnánk.

Pontosan nem figyeltem az időt, de sok korsó után és úgy éjfél felé gyújtotta meg a kanócát annak a bombának Marlene Johnson, amit Natty Kinggel robbantott a The House of Riddim kíséretében. A Camp történetében az első napok egyikén tudomásom szerint először lépett fel ilyen nemzetközi név, és rögtön kettő is! Marlene vokalistaként kezdte az Electro Club Haciendában, majd vendégművészként számos borítón feltűnt a neve, de soundsystemben is játszott. 2005-ben adták ki a „Runaway" EP-t, amin már szólóban is énekelt, aztán pedig a Zion Train „Live Is One" c. lemezében is benne volt a keze. Önálló albuma áprilisban jelent meg "My Typ O Smoove" címmel. Natty pedig 2003-ban kaparintotta meg a huszonharmadik International Reggae and World Music Award-on a legjobb új előadó díját és a Jamaica Federation Music Award legjobb új énekesének díját is. Nevét nem nagyon kell tehát házi feladatként kiadni a stílust kedvelőknek. A katartikus show alatt, amit koncertjük adott, mindenki együtt hullámzott a nagyszínpad előtt. Nekem akkora volt, mint a tavaly Yellowman, és ez még mind csak a csütörtöki este volt! Persze igazából nem mondhatom, hogy vége, hiszen akinek még ez sem volt elég és maradt benne szufla, az a már hagyományosan a hajnalig kitartókra specializálódott sound system sátorban Kool Runningz Crew-ra (Mili Chab, Menz, és Yaman) nyomhatta. A nálam strapabíróbb kispajtásaim szerint a komplett dancehall orgiát gyártó hármas most is hozta a formát.

Pénteken a korán kelők közzé tartoztam. A reggeli rituálé után néhány hozzám hasonlóan insomniás arccal együtt a színpad melletti büfé kávéját kortyolgattuk. Ha már itt tartunk, akkor megjegyzem, hogy a korábbiaktól eltérően a Camp területére bevinni odakint vásárolt ételt és italt nem lehetett. Ez a szigorítás nyilvánvaló, hogy az előbb említett hely védelmében történt (Nem túl nagy kínálat, épp elviselhető árak, folyamatos nyitva tartás jellemezte.), ami korrekt is, hiszen minden fesztiválon ez az eljárás. Motozás idén sem volt és persze nem is lett volna semmi értelme, hisz mi szórakozni megyünk, és ezt mindenki tudja.

Délelőtti programom csúcsa a felfedező út volt, ami során a Szabadidő Központ és a strand egész területét bejártam. Mondhatom, hogy büszke lehet rá minden helyi lakos. Arra meg aztán főleg, hogy volt olyan rendes a vezetés, hogy odaadta a szervezőknek a helyszínt a Camp lebonyolítására. Én innen is köszönöm szépen mindenkinek! Remélem nem okoztunk kellemetlenséget senkinek és szívesen látott vendégek leszünk jövőre, sőt még azután is!

Az I Fundation-ről töredelmesen bevallom, hogy lemaradtam. Ezt azóta is nagyon sajnálom, de sebaj, majd jövőre ugyanott! Az őket követő roots vonalat vivő Re-G viszont elrabolta a szívem. A nyolcfős csapat dalait előszeretettel pörgetik a rádiók, ami nem is csoda, mert jók. Annyira jók, hogy nagy közönség előtt léptek már fel Ausztriában, Szlovákiában és Csehországban is, meg még sorolhatnám. A Tigris hozva a csúcs és papírformát, a tőle megszokott módon vonzotta is a rajongókat úgy, ahogy engem egy barna lány és egy korsó sör akkor épp, de ez egy másik story.

Copy Con koncertjéről, amit a Freedom Fighterssel játszott, viszont nem dobtam hanyatt magam. Volt néha egy kis gond az összhanggal, és Legoman nem sokat tett hozzá azt hiszem. Össze kell még szoknia a szolnoki ragga specialistának és kísérőzenekarának, de jó lesz az! A nagyszínpad utolsó fellépője a PASO volt, akik biztosan jó bulit szervíroztak, de én arról és az azt követő hajnalig tartó Paso Soundsystemről igazolatlanul hiányoztam, hogy miért azt már nem kötöm senkinek az orrára.

Aztán szombaton végre kisütött az áldott Nap! Szinte pillanatok alatt felmelegedett a levegő és sound system sátor felől szálló zenére, mint valami hangyabolyban, mindenfelé beindult az élet. Eljött az ideje a strandolásnak, focizásnak, meg mindenféle csupa jó mulatságnak. Így telt a nap.

Az első zajkeltő este az egyik nagy kedvencem, az Újkút HK, ami a korábban favorizált ska vonal helyett mára inkább kőkemény roots dallamokkal örvendezteti kicsi szívem. Sajnos kevesen voltunk táncra kelő rajongók, pedig óriási respectet érdemelnek már csak az odahaza, Győrben szervezett fesztivál miatt is.

Az őket váltó Nice Time-nak meg üzenem, hogy ez így nem fair! Az egyedi hangzású, tényleg minőségi zene és a három csodás és tehetséges énekesnő mindig levesz a lábamról. Vagy ez a cél?!

Az Another Day neve ismeretlen volt az idén a tavalyinál kisebbre sikerült programfüzetben, ami nem is csoda, hisz új hadtest a Campen. A négy éves formáció korábban még nem lépett fel, de most tuti bérletet váltott jövőre is, méghozzá a nagyszínpad közepére. Farek barátom tetszését elnyerték, mert saját kis versenyében bronzérmesek lettek, és ahogy ő fogalmaz a képzeletbeli éremosztón, „mind hangzásban, mind megjelenésben eltérnek a megszokott reggae sémától. Az énekes hangjánál kezdődik az a pozitív fertőzés, ami elúszik a dubos visszhangokon át a füstölője végéig."

Fél tízkor kezdett az előbb említett dobogón arany érmes Knotty Headz, akikről ahol csak feltűnnek, mindenütt azt pusmogják, hogy milyen fiatalok és milyen ügyesek. Bele sem lehet kötni, mert így van. Öreg motorosokat is megszégyenítő komplett színpadi show és letisztult, szívből szóló zene. Köszönjük Knotty Headz!

Amikor pedig azt hiszed, hogy már nem lehet tovább fokozni, akkor jön a magyar reggae fogalmát megteremtő házigazda, a Ladánybene 27. Nem írhatom azt, hogy a jövő nagy reménységeit váltotta a színpadon a múlt nagy zenekara, hiszen az immár huszonhárom éves LB27 csillaga csak egyre fényesebben ragyog. Van, akiket nem kell reklámozni, csak annyit, hogy a pozitív energiák és a zene most is teljesen az egekbe emelt... Mindezek után az estét a Jafa Maffia Sound System zárta, de sajnos róluk nem tudok nyilatkozni, mert valami mással voltam elfoglalva. Készültem, mert volt mire!

Az éves szuper intenzív szeret és reggae kúra utolsó kezelése, a legnagyobb bulival kecsegtető vasárnap is eljött hát. Kicsit ilyenkor gondol bele az ember, hogy ideje lenne belehúzni, mert legközelebb csak egy év múlva lehet itt és így. Nem volt mese, és jöttek is még sokan csak az utolsó napra, mint már a korábbi években is. S milyen jól tették!

A Masszív koncertről sajnos megint csak nem tudok nyilatkozni, hisz mindenütt nem lehet ott az ember. Azt hiszem akkor épp legóztam egy lánnyal, de mindegy. Viszont a Roots Kompakt az Roots Kompakt! Olyan receptje van a csapatnak, ami megint csak utánozhatatlan. Négy lelkes fiatal, akik agya one dropra jár, fogják a hangszereiket és a 2006-os Veszprémi Utcazene Fesztiválon összeállva megcsinálják autentikus utcai reggae bandájukat. De meg ám! Kezdetben bőgő nélkül, mára bőgőssel játszanak. Én ilyet még nem hallottam! Nem tudsz ellenállni a nótáiknak, és ezzel mindenki így van! Ezüst.

Nyolckor az Irie Maffia hozta a sajátját. Tőlük ez teljesen rendben volt. Fúvósok, show meg minden, de szerintem rossz helyre rakták őket a programban. Azért, mert ez a nap inkább a roots, az autentikus, a dub-os, tehát tradicionálisabb ívben teljesedett ki, ők meg mégis csak egy más hangot ütő sound system. Aztán a Riddim Colony ideje most is a fiatal lányokról, a táncról, az ugrálásról, és sikítozásról, szóval a valódi és önfeledt buliról szólt. Úgy szíva magába az ember a Camp energiát, mint egy hatalmas szivacs.

Jah pedig látá, hogy ez jó, ezért megteremté és elhozá Michael Rose-t, aki a Dubline Banddel kísérve adhatott volna több Black Uhuru számot is, de nem baj. Sajnos a végére eltűntek az emberek, akiket vagy nem mozgatott már meg a zenéje, vagy elfáradtak. Jelzem, hogy Jamaica messze van, és nem valószínű, hogy egyhamar erre jár, de sebaj! Magára vessen, aki kihagyta! Az állva maradt erőknek még Bosiék pörgették a lemezeket a Love Alliancel. Ráadásként az egész Dubline Band leszállt az egyszerű halandókhoz, és együtt denszelhettünk velük reggelig. Aztán alvás és másnap haza!

Rengeteg dolog van még a Campen, ami miatt az ami, és a bandákról is lehetne többet, de sajnos elfogyott a karakterem. Így el kell jönnie annak, akit érdekel, hogy milyen is a rasztaegyetem, a Chill sátor, Csárli bácsi dühöngője, a reggeli torna, a csak itt feltűnő árusok, vagy az Áfonya kutyája...stbstb. Én garantáltan ott leszek jövőre is! Jah bless és tiszteleeet!
author: Katko | 05 aug 2008

author:

KatkoKatko

Photos about the event »