Wans Warped Tour - 2013Flogging Molly, Parkway Drive, Enter Shikari, 3 Feet Smaller, Yellowcard, Blood Command, Coheed & Cambria, The Color Morale, Crossfaith, Escape The Fate, From Dawn To Fall, Handguns, Like Moths...
Austria Wien/Stadthalle
Úgy történt, hogy már nagyon régen szerettem volna elmenni Parkway Drive koncertre. Egyszer persze már láttam őket, régen valamikor a Hajón, de aztán után hol családi, hol munka, hol egyéb ügyek miatt rendre ki kellett hagynom a magyarországi bulikat. Aztán sikerült végre egy olyan dátumon játszani Bécsben, amely minden szempontból klappolt az életemhez.


Sajnos ez a Vans Warped Tour volt a Stadthalléban, ami helyett jobban örültem volna egy csatakos klub bulinak, de a teljes este fényében semmi panaszra nem lehetett okom. A Stadthallét erre az estére átalakították egy hatalmas Vans reklámfelületté, rengeteg pólóstanddal, félcsővel, különböző sportos eszközzel, de ezzel nincsen semmi baj, hisz így szeretjük őket.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mennyien voltak a bulin, de a Yellowcardtól kezdve sokan néztek minden bandát. Azért utólag persze volt egy kicsit olyan érzésem, mintha egy rengeteg előbandás Parkway Drive koncert lett volna. Egyszerűen egészen elképesztő ennek az ausztrál bandának a népszerűsége.

Az első fellépő, amire komolyan gyúrtam a Coheed And Cambria. Érdekes volt a sok pop/punk banda között ez az agyasabb zenét toló NY-i banda. A szűkre szabott 30 percbe 6 dal fért be, amelyek közül a két utolsó Ten Speed és Welcome Home rejtett komolyabb kapaszkodókat, de ettől függetlenül jól esett hallgatni a progresszív rockerek agyas, utazós zenéjét. Kicsit gitárszegényen szóltak (ez az összes bandára igaz volt), ami azért a riffelősebb daloknál kissé fékezte a habzást, de azért el nem tudta rontani a Welcome Home (nekem kissé Death Angel-es) nyitóriffjét. Vicces volt látni, hogy a zenészekre nagyon kevés fényt küldtek, ezért elkezdtük tippelgetni, hogy látni fogjuk-e az énekes/gitáros Claudio Sanchez arcát az elképesztő hajkorona takarás mögött vagy elnevezhetjük „arc nélküli embernek”. De aztán egy dalban hátrakötötte a tupírt és felbukkant a teljes burája. Mindent összevetve a Coheed & Cambria egy jó banda, akik kiválóan helytálltak, de ez amolyan 40%-os buli volt, saját bulin egészen biztos, hogy leszednék a fejemet.


Kovács Péter:

A Bulit a System… című introjukkal kezdték, mindkét színpad előtti közönség kezdett buborékként viselkedni, ami a Meltdownnal együtt bődületes energiával robbant fel. A Sorry, You're Not a Winner, és a Destabilise csak fokozta a hangulatot, itt minden félelmem elszállt, ami a Parkway alárendeltség körül lappangott. Az előadás csúcspontja a Gandhi Mate, Gandhi és a The Paddington Frisk volt. Ezekben a dalokban keveredik számomra a régi Scooter-es, és az új Shikari vonal, ami már a Common Dreads-en is érezhető volt. A Mothership bejáratott intrója gyermeki várakozással teli hangulatfokozásnak tökéletes volt, hullámot generált az őrület közepén, hogy még nagyobbat odacsapjanak. Szokásos tökéletes záródal a Zzzonked volt, ami részemről az első szám volt a zenekartól, ami meg tudott fogni az absztrakt, elmebeteg összetétele miatt, amit addig nem hallottam még soha. Itt szokás szerint az emberek átváltoznak állatokká a zenekarral együtt, csak a zenekar, itt bár finomabban, de leamortizálta a backline-t. Mivel nem voltam a színpadmester helyében, így ez tökéletes zárása volt a bulinak, amiről úgy megy el az ember, hogy az élmény után hiányérzete van.


Rinkács Péter:

Az Enter Shikari nem az én zeném, úgyhogy már a koncertjük alatt elkezdtem bevonulni a Parkway Drive rajongói massza közepébe. A színpadtól úgy 3-4 méterre álltam meg, és vicces volt látni, hogy az átlagéletkor olyan 16-19 év lehetett, aminek köszönhetően komolyam magassági előnyben is részesültem. A másik dolog, amin jót kacagtam, hogy a legtöbb részeg (sokszor elhízott) műtahó, akivel a nap folyamán találkoztam mind PWD pólót viselt, pedig az ausztrál srácok nem igazán élnek sem szesszel, sem droggal. De hát egy zenekar nem tudja megválogatni a rajongóit, meg nem is szabad…

Tökéletes választás volt kezdésre a Dark Days, amely az egyik kedvencem az Atlas-ról. A cinezéssel és némi Slayer-es riffel induló szám egyből megteremtette a tökéletes hangulatot. Kaptunk az arcunkba egy rakat breakdownt, majd elszabadult a pokol a nézőtéren. Igen gyorsan a második sorban találtam magam, úgyhogy tök közelről szemlélhettem, ahogy ezek a teljesen hétköznapi srácok a DVD-n látható lazasággal és profizmussal nyomják. A neten látható koncertek alapján elég magasan volt a léc, de minden hang ugyanúgy ott volt, ahogy a lemezre játszották őket legyen szó aprólékos dobbreakről vagy üveghangos kiállásról. Persze a legtöbb szem Winstonon pihent, aki tökéletesen vezette le a koncertet. Áradt belőle az energia, de közben végig maximálisan emberi is maradt. A teljes programot felesleges bemásolnom a cikkbe, (inkább bedobom a cikk aljára, abban benne van minden), hisz a banda egy tökéletes 55 percet nyomott. Biztos pár elkötelezett régi rajongó hiányolt pár ősi darabot, de szerintem igazán fontos dal nem maradt ki. A koncert hosszával sem volt különösebb baj. Ilyen fajta muzsikából ennyi is elég. Annál több gond(om) akadt a stagedivingoló népekkel. Winston folyamatosan buzdította az embereket, hogy nyomják a szörföt, ami aztán az Idols And Anchors olyan méreteket öltött, hogy kimenekültem az első sorokból. Az még hagyján, hogy folyamatosan potyogtak a nyakamba a kezek, lábak, seggek (nem ritkán 100 kilós pacákáktól…), viszont egy idő után tömegbe beépített biztonsági őr lettem és segítettem kiadogatni az embereket a kordon szélére, nehogy bajuk essen. Edzésnek nem volt rossz, de a koncertet nem tudtam tőle nézni. Úgyhogy a szintén intróval induló The Rivert már középtájról néztem. Kissé meglepődtem ezen a szomorkás dalon, de pont jól működött, mint bármelyik másik nótájuk. A végefelé lévő breakdownok iszonyatosan megszaggattak most is. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire sokan nézik őket és veszik le a banda minden egyes mozdulatát. Király dolog volt látni, hogy ugyanúgy beindult a tömeg a Deliver Me-re, ahogy az ominózus Sonicsphere-s fellépésen. A bulira egyébként az tette fel a pontot, hogy a záró Wild Eyes/Carrion alatt hozzám vágott két osztrák cimbi egy cigit, némi jóféle lápatorki dohánnyal…

Egy szó mint száz, éreztük és élveztük a VansWarpedWient. Ha jó a felállás, legközelebb is jövünk.
author: Péter Kovács + Péter Rinkács | 04 dec 2013

author:

Kovács PéterKovács Péter Rinkács Péter Rinkács Péter

Flyer:

Random Photos - 2017