Egy apró baki azért becsúszott a tervezésbe, mert sajnálatos módon sikerült lekésni a Conan’s First Date koncertjét, pedig a srácok élőben sohasem okoznak csalódást. Nincs mit szépíteni, a kocsmázás olyan métely, amely könnyen magába szippantja az embert és akkor már nehéz szabadulni.  El is morzsoltunk egy könnycseppet, hogy lemaradtunk a CFD-ről és ezzel egyben a fiúk legújabb „slágerét” sem tudtuk együtt énekelni Marcival, egyúttal pajzsra emelni Demjén Mester életművét, amelyből egy frenetikus gyöngyszemet ragadtak ki a srácok, hiszen feldolgozásukkal számunkra is elérhetővé és alapelemmé tették a muzikalitás eme örökbecsű darabját. Bocsánat, majd legközelebb.

A kisteremben már a váci Sunday Fury próbálta csalogatni a közönséget jófajta stoner riffekkel, amelyek nálam célba is értek. Ezen az estén mintha egy kicsit gyorsabb ritmusban játszották volna a számokat, jobban húztak az egyes tételek, sőt egy Machine Head feldolgozás is előkerült a tarsolyból. Igazság szerint nem ez a SF közege, inkább „hasonszőrű” együttesekkel szoktak játszani, de itt sem vallottak szégyent. A többszólamú énektémák, a dallamos, de mégis súlyos riffelés kombinációja tényleges dalokat szül, amelyek minden fül számára élményt jelentenek. Kifejezetten jó húzás volt a Sunday Fury meghívása, remélem, hogy máskor is lesz egymáshoz szerencsének.

Az átszerelést arra használtuk fel, hogy megnézzük, mi folyik a nagyteremben. A színpadon éppen a Cadaveres küzdött, így inkább visszamentünk és vártuk, vártam az est legjobb részét: az SCHC két zászlóshajójának a fellépését.

A Liberal Youth és a Social Free Face is nemrég jelentkezett új anyaggal, ezért ez a buli volt a pesti lemezbemutató is egyben. Az új lemezek számait, szövegeit még ízlelgeti az ember, de úgy gondolom, hogy néhány év múlva ugyanolyan meghatározó pontjai lesznek egy LY, vagy SFF fellépésnek ezek a szerzemények, mint a mára már alapművekké avanzsált dalok.

Megtörtént a pakolás és HC-est első fellépőjeként a Liberal Youth robbantott a színpadon. Nem volt mellébeszéd, felesleges pofázás, csak jöttek a régi és új számok vegyesen, egyenesen az arcunkba. Az egy-két percbe sűrített gondolatok szinte minden sorát együtt énekelték az emberek Bercivel, néha-néha elég komoly harc is kialakult a mikrofon körül, de ez a stílushoz tartozik.

Berci többször hangsúlyozta, hogy a hardcore (punk) olyan színtér, amely – szerinte – mindenkié, ahol nincs helye a kirekesztésnek, ahol nem a trendek, az öltözködés számít. Érdemes lenne jobban odafigyelni rá, mert egyre többen gondolják azt, hogy ki lehet sajátítani ezt a stílust, és a felszínesség, egy póló viselése pótolhatja az igazi értékeket…

A Liberal után a másik szombathelyi emblematikus csapat, a Social Free Face forgatta fel a küzdőteret. Az eleje egy kicsit döcögött, talán az új számok miatt, de a régebbi himnuszok felcsendülése mindent a helyére tett. A lendület semmit sem kopott, a társadalomkritikus mondanivaló ismét célba ért. Az meg már csak hab volt a tortán, amikor a közönség ellepte a színpadot, leszorítva róla szinte az egész zenekart. Ekkor tényleg létrejött az „egység, ami csak a miénk”.  SCHC!

A kimerítő HC-dózis után a nagyteremben a Watch My Dying következett. Többször is írtam már, hogy a WMD egy gitárossal nem hozza a legjobb formáját, de szerencsére ez már a múlt. Viktor érkezésével helyreállt a rend, megint a „megszokott” Watch aprított szét mindent. A precizitással, a profi előadással sohasem volt gond, de számomra mindig is hiányzott még egy gitáros a teljes képhez. A beilleszkedés szemmel láthatóan megtörtént, hiszen nem egy szimpla „lejátszom a számokat és kész” kisegítőként volt jelen Viktor a színpadon, hanem mint egy igazi tag, aki az első másodperctől kezdve élvezte a koncertet. A lökdösődések, az egymásra vicsorgások, a mosolyok egy kiegyensúlyozott légkörről tettek tanúbizonyságot. Remélem, hogy a WMD következő lemezén ez a dalokban is meg tud majd jelenni (természetesen a sok ellopott Meshuggah-riff mellett, ahogy Gábor nyilatkozta a közelmúltban:D). Sorban érkeztek a „slágerek”, nem volt ember a teremben, aki nem mozdult meg és ne énekelte volna Gáborral együtt a verseknek is beillő szövegeket. Egy cseppnyi extrát is kapott a nagyérdemű: Gábor több év után gitárt ragadott és két számban is „kisegítette” zenésztársait.

A koncert nem érhetett véget egy sima elköszönéssel, a ráadás már-már kötelező a WMD számára. Minden percét érdemes volt hallgatni ennek a bulinak, bár én a Tankcsapda: Lopott könyvek nélkül is el tudtam volna képzelni a műsort. Szubjektív, de nem pörgetem le minden nap ezt a számot, és nem a WMD miatt.

A Watch My Dying köré szerveződő, egész estés koncert mára már egy központi dátum minden zeneszerető ember naptárában, ahova érdemes ellátogatni. Reméljük, hogy a jubileumi feszt sem lesz rosszabb, mint ez.