With Full Force - 2011
GermanyRoitzschjora/Flughafen
2011 júniusáig én is azok táborát erősítettem, akik magyarországi fesztiválokon edződtek, éltek és hitték azt, hogy jó, amit itthon kapunk. Azonban egy külföldi túra megmutatta, hogy nagyon messze vagyunk még Európától és ezt nem csak egy adott fesztivál zenei felhozatalára értem…

Az első impulzust május táján kaptam, amikor a többszöri ajánlás után megtekintettem a With Full Force fesztivál honlapját és az ott feltüntetett nevek alapján nem is lehetett kérdéses: ide el kell menni.

Régebben láttam egy-két videót, hallottam, olvastam beszámolókat, de most kézzelfogható közelségbe került egy tényleg elismert, nívós feszt, ami minden léptékben elérhető egy magyar ember számára is. Korábban én is úgy gondoltam, hogy a külföldi fesztiválok nem megfizethetőek számunkra és nem is gondolkoztam soha a határ átlépésén.  Két jóakaró ismerősöm világosított fel, hogy tévképzeteim vannak, amit sürgősen vetkezzek le. Szerencsére sikerült gyorsan megszabadulnom és kezdetét vette a négy napos kaland.



Az egy hétvégén át (július 1-3.) tartó fesztiválra mi már csütörtökön reggel elindultunk, amit rutinos utazótársaim nagyon helyesen erőltettek. A későn érkezők itt tényleg lemaradnak… Csütörtök reggel – autóban a négyes fogat (Andi, Bogyó, Tamás és én), irány Németország. A közel tíz órás autókázás kicsit embert próbáló, de ennyit megér egy ilyen fesztivál. Főleg a „zene” volt számomra egy idő után eret vágó: ennyit rég nem visítottak, röfögtek a fülembe ilyen rövid időintervallumon belül.:) Magyarországot elhagyva átgázoltunk Szlovákián, majd következett a leghosszabb szakasz: Csehország. Lehet, hogy bohém barátaink sok mindenben előttünk járnak, de az autópályának csúfolt földútjaik igencsak megkínozták az azon közlekedő járműveket és utasaikat. Valamennyire kárpótolt minket a gyönyörű táj, hiszen nekik abból van sok, ami számunkra csak álom. A rövid megállókkal tarkított célközelítés már magában egy élmény, hiszen odafelé mindenki kipihent, jókedvű, élményekre nyitott, így kellemes egy utazás. A cseh-német határ előtt volt egy kis eltévelyedés, így máshol léptük át a határt mint terveztük, de a ködből kikászálódva csak sikerült a helyes útra lelnünk és megismerni a német vendégszeretetet. Kicsit tétova navigálásunk következtében a német rendőrség néhány tagja úgy érezte, hogy feltétlenül segítenie kell nekünk útra lelni, de előtte még lecsekkolnak minket. A kis közjáték után irány az autópálya – Drezda, Lipcse -, még egy kis sasszé és végre a tetthely: Roitzschjora repülőtere. A nem túl nagy falu határában található repülőtér ad otthont minden évben a With Full Force fesztiválnak, ami – feltehetően – az év eseménye a környéken, kinek pozitív, kinek negatív értelemben.

Rákészülésként bevásároltunk a helyi boltban, ahol korrekt árakkal találtuk szemben magunkat, magyaroknak is fizethető számlákat kaptunk. A németek nagyon rámentek az újrahasznosításra, így a műanyag palackok (ásványvíz, üdítő) visszaválhatóak, ami meg is éri, hiszen 25 eurocent egy ilyen flakon. Innen látszik, hogy valahol csak ugatnak a környezetvédelemről, máshol meg tesznek is érte… A készletek feltöltése után már „csak” be kellett jutni a sátortábor részére. Ez nem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen több száz méteres sor torlódott fel mindkét bejáratnál.

Bogyó azonban lovagiasan túllépett ezen a problémán és a sor mellett elszöcskézve máris előnyösebb pozícióban találtuk magunkat. Most jött az izgalmasabb rész: nincs jegyünk, szerezzük. Az évek és a rutin itt is segítségünkre sietett – kb. 1 óra alatt sikerült felhajtani, amire szükségünk volt. A várakozás perceiben pedig egyre szimpatikusabb lett a fesztivál – az elhaladó autókból integettek, üdvözöltek minket, sőt, nagyon sokan segíteni is próbáltak nekünk. Így is lehet bánni a másik emberrel.

Jegyek a kézbe, beállni a sorba, bejutásra várva. A beengedés is teljesen más, mint kis hazánkban. A németek nem törekedtek arra, hogy mindenki beszarjon tőlük a bejáratnál, nem volt fenyítés, nem pakolták szét az autót, csak végezték a munkájukat. Az ellenőrzésen kb. egy perc alatt átjutottunk és már lehetett is keresni a legjobb helyet. Ekkor nyert értelmet a csütörtök reggeli indulás, mivel a sátortábor részt délután kettőkor nyitották és mindenki próbálta a jó, a színpadokhoz közel eső helyeket elfoglalni. Rutinos utastársaim kicsit elégedetlenkedtek, szerintük rosszabb helyet fogtunk ki, mint ők tavaly, de így is mintegy 500 méterre sikerült letáborozni a színpadokhoz beengedő kapuktól. Persze, a bortól elnehezülve már ez is egy komoly táv…:)

Kipakolás, elhelyezkedés, szomszédok köszöntése, terepbejárás. A sorokba rendezett táborrész több pontján is beizzították a grillezőket, magnókat, egy szóval elindult a tábori élet. Mi sem maradhattunk le, így a kötelező cuccolást követően nálunk is felcsendültek az útról már ismerősként visszaköszönő „dallamok”. Egy lényeges kérdést kihagytam: a sátortábor részre üveg kivételével mindent be lehet vinni. Itt nem veszik el tőled a kajádat, itatják meg a több liter folyadékot, ami nálad van, hogy utána irdatlan módon le tudjanak húzni a fesztivál égisze alatt. Az ember bevásárolhat egy boltban, elhozhatja, amire szüksége van és már nincs is mire költeni. Próbáld meg ezt Magyarországon.



A 0. nap estéjén még nem sok minden történik, hiszen programok nincsenek. Több helyen, különböző sátrakban szól a zene, enni-inni lehet, de csak simán az autóknál, sátraknál is spontán bulik százai bontakoznak ki, amit nagyban elősegít a közvetlenség, amit az egész fesztivál ideje alatt tapasztalt az ember. Odajönnek, beszélgetnek, barátkoznak velünk és a nagy részük rendes arc is mellé, amit még tetéz az, hogy a jó kis magyar bort ihatják.:)

Melegítés után lódulás, nézzünk körbe, főleg az, aki elsőnek van itt. Sokban nem különbözik a történet: itatók rogyásig, mindenhonnan üvölt a zene és megrogyott emberek mindenhol. Az egyetlen idegesítő dolog az a német nyelven előadott zene. Ezt nem lehet megszokni, annyira emészthetetlen. A német „Tankcsapdák” számai egymást követve bombázták az embert, amit csak egy német tud élvezni, más náció inkább meglepetten pislog a kialakult helyzeten. Pláne akkor, amikor a Rammstein kerül terítékre és még menetelnek is a fiúk-lányok…csak militarista ez a nép.:) A hajnalig tartó duhaj után azért nem esett rosszul egy kicsit aludni, bár az időjárás már ekkor sem volt kegyes hozzánk, hiszen nem lehetett több +10-nél. Ez előre is vetítette sanyarú sorsunkat.

A pénteki ébredés, különböző konzervcsodák elfogyasztása, majd az ideiglenes wc-k megismerése után arra vártam, hogy 14 óra legyen és induljon a zene. Az elkerített színpadokhoz való bejutásnál derült ki csak igazán, hogy milyen sokan gyűltek össze. Türelmetlen várakozás, téblábolás, csigalassú csoszogás az alapos motozás miatt. Nem volt semmi durvulat, itt sem történt erőfitogtatás, csak a német precizitás áldozatai lettünk.



Amikor végre átjutottunk a kordonon célba vettük a nagyobb színpadot, ahol már javában játszott az első zenekar (bocsánat, a nevét nem jegyeztem meg). Korai thrash-ben utaztak, ezt szeretik a németek, de engem hidegen hagyott, inkább a körbenézést választottam. A nagyobb színpad mellett egymást követően sorakoztak a különböző pénzköltési lehetőségek: sörözők, póló- és kiegészítő árusok és ezerféle egyéb dolog, amelyek húzósabb ára némiképp visszatartotta a nézelődő embertömeget, bár lehet, hogy csak rám hatott távoltartóan, a nyugat-európaiaknak ez nem tétel. A második színpadot egy sátor alatt helyezték el, ahol mintegy ötezer ember gyűlhetett össze minden gond nélkül. A lebonyolításba egy kis hiba csúszott, amire nem igazán számítottunk a németektől.:)  Egy kis technikai malőr miatt közel húsz perccel tolódott minden fellépő műsorkezdése. A hangulat ettől függetlenül az nyitó fellépőktől kezdve igencsak forrt.



Számomra az első igazán érdekes zenekar a First Blood volt, akik a hardcore szikárabb vonalát képviselték. A behangolás alatt lehetett látni, hogy a közönség jelentős része készül az összecsapásra és nem is kellett csalódnunk. Szinte az első hangoktól nagyon kemény aprítás indult meg a küzdőtéren. Az egyszerű, ellenben kőkemény riffek, tempóváltások csak még jobban tüzelték a harcolókat, nem lehetett elmenekülni. Aki csak nézni szerette volna a produkciót, annak vagy nagyon hátra, vagy egészen a széléig ki kellett húzódnia. Jöttek a kötelező körök, szörfölések, mosh bemutatók. Nem volt mellébeszéd: harc az elejétől a végéig. A zenekar teljesítményében kicsit csalódtam, inkább az egy helyben álldogálás jellemezte őket, mint az intenzív színpadi aktivitás. Nem baj, a közönség helyettük is megdolgozott.



A nem túl hosszú, feszes programot követően ismét nyakamba vettem a belső területet, menetem egy-két kört, beszélgettem pár igencsak kapatos úriemberrel, de nem találva a helyem, inkább visszatérem a sátorszínpadhoz, ahol a várva várt The Ghost Inside foglalta el a porondot. A kaliforniai srácok egy remek albummal (Returners) örvendeztettek meg minket tavaly, amely mély nyomokat hagyott bennem, emiatt is nagyon kíváncsi voltam, hogy mire képesek élőben. Azt kell mondjam, hogy nem csalódtam, az elejétől a végéig maximális odaadással tolták legutóbbi anyaguk jobbnál jobb dalait. Az őket körülvevő eufórikus hangulat azonnal robbantotta a táncteret, még durvább, még keményebb zúzás kezdődött, amit az idő múlásával még sikerült is fokozni. Nem volt mese, küzdj, hogy megúszd. Nem is kellett senkit sem bíztatni, mindenki ette és vette az újvonalas hardcore üdvöskéjének produktumát. Az pedig már külön megható emberi pillanat volt, amikor egy srácnak lehetőséget adtak, hogy a színpadon kérje meg a barátnője kezét. Nem csak a két fiatal, hanem a közönség és a zenekar is egymásra talált: ennyi mosolygós hc zenészt régen látott az ember. Fontos még megemlíteni, hogy ezen a fesztiválon egy kicsit el lehetett kapni abból, amit összetartásnak neveznek – azok a zenekarok, akik a hardcore vonalat képviselték, nem felejtették el megemlíteni testvéreiket és felhívni az emberek figyelmét, hogy ők is fel fognak lépni, vagy már játszottak. Lenne mit tanulni ezektől a zenekaroktól, csak az összevágott mosh-bajnok videók helyett a tényleges üzenetre kellene odafigyelni. Úgy gondolom, hogy Jonathan és csapata jó úton halad, rövidesen a nemzetközi hardcore-színtér meghatározó együttese lehetnek.



A nagyszínpadon következett az a zenekar, amelyet őszintén szólva nem igazán hallgatok, de egy fesztiválon igenis megnézem őket, főleg amiatt, ami körülöttük folyik. A magyar fórumokon igencsak szélsőséges megnyilvánulásokat olvashatunk velük kapcsolatban, ezért úgy gondoltam, saját magam járok a végére az igazságnak. A Bring Me the Horizonról van szó, amely komoly érdekkülönbség megfogalmazására kényszeríti az embereket. A zenéjük különösebben nem fogott meg, én nem látok benne semmi olyat, amiért emlékezni kellene rájuk, viszont a színpadi produkciójuk előtt le a kalappal. Nem tudom, hogy máshol milyen formában játszottak, de a WFF-on odatették magukat az elejétől a végéig. A sokat szidott énekesfiú hozta, amit kellett: üvöltött, visított, mozgatta a közönséget, akár úgy is, hogy bemászott közéjük. Teljesen rendben volt a frontemberi tevékenysége. Sokan a szemére vetik, hogy halványabb teljesítményt nyújtott itt-ott. Őszintén szólva még nem jöttem rá, hogy egy ilyen típusú üvöltöző miként tud rosszabb teljesítményt nyújtani, hiszen egyetlen zenetechnikailag értékelhető hangot sem ad ki, így nem is igazán lehet mellélőni. Természetesen, ez szubjektív vélemény, a vájtfülűek majd rám cáfolnak. A műsor végén jött a már szokásos mászás: egy gitáros a lámpatesteken, egy bőgős a keverőpult állásában. Kiváló teljesítmény, csak ajánlani tudom a Bring Me the Horizon-t élőben.



Az átszerelés lehetőséget adott arra, hogy fújjunk egyet, mert máris következett a NYHC egyik elő legendája, az Agnostic Front. Az új lemezzel érkező együttes rögtön egy új számmal nyitott a City streets képében, de megállásra itt sem lehetett gondolni. Csak úgy zuhogtak a klasszikusok, megspékelve néhány frissebb szerzeménnyel. A két öreg (Roger és Stigma) folyamatosan adta a tempót, amit elég volt követni. Az első nagy közös éneklések, üvöltések is most következtek, hiszen az alapművek szövegeit mindenki kívülről fújta. Az AF egy nagyon jó koncertbanda, akik megérdemlik a respektet.

A nagyszínpad zárása után a sátor alatt található másik pódiumon folytak tovább a koncertek, egészen hajnalig. Nagyrészt black/death zenekarok vicsorogtak, ami már nem az én világom. Egyedül a Watainból maradt meg annyi, hogy ők még a fordított keresztet is felgyújtották, annyira rámentek erre a vonalra. Ez már hit! Ezután már csak a sátorhoz vánszorgás és beájulás volt soron, egy meglehetősen tömény nap délutánja, estéje után.

A szombat reggeli ébredés nem sok jóval kecsegtetett, mivel feltámadt a szél és a felhők csak gyűltek és gyűltek. Dél körül még bíztunk benne, hogy elkerülik a fesztivált, de nem sokkal később elkezdett esni és kibékíthetetlenül zuhogott egészen vasárnap délelőttig. A folyamatosan támadó szél és eső nagyban elvette az ember kedvét a mászkálástól és a fotózástól, de azért annyira nem tudott minket megfogni, hogy ne nézzünk meg néhány kedvencet.

Délután háromkor mi is lehetne jobb, mint egy The Black Dahlia Murder koncert?! A széleskörű elismertségnek örvendő zenekar lemezeit mindenki istenként tiszteli és csak a dicshimnuszok legmagasabb polcán említik Trevorékat.  Bocsánat, de részemről csak a tisztelet van meg a TBDM felé, elismerem, nagyon nagyot alkotnak zene terén, de én nem tudom élvezni már ezt az állandóan zakatoló, masszív erődemonstrációt. A hangosítás sem volt a topon, a gitárok nem kicsit háttérbe szorultak, ezzel mintegy kiherélve a Dahlia lényegét. Valószínűleg fogunk tőlünk még jobb koncertet is látni, de ez a WFF-os fellépés nem sikerült a legjobbra.

Meg szerettem volna nézni a Blood for Blood névre hallgató formációt, de egyszerűen lehetetlen volt normális helyet találni a sátor alatt, amit nemcsak a kíváncsiságnak, sokkal inkább az egyre brutálisabb időjárásnak tudhattunk be. Pár szám után – meg is unva a zenét – inkább visszaindultunk a sátrakhoz, amelyeket már jó ideje ostromolt a szél.

Várakozás, majd megint útnak indulás, hiszen ismét egy régi ismerős következett: jött a Terror.  A legutolsó lemeze (Keepers of the Faith) jó iparosmunkának tűnt, nem sok új megfejtéssel, de szombat késő délután bebizonyították, hogy a hardcore élőben az igazi. Nem volt mellébeszéd, Scotték belevágtak az arcunkba, könyörtelenül és hatalmas lendülettel vették birtokba a színpadot. Aki eddig nem szerette a hardcore-t (és annak különböző válfajait), az most elkaphatta az ízét. Nincs nagy megfejtés, viszont a lendület és azaz erő, összetartozás, ami a szövegekből süt, mindig célba ér. Ez a műfaj elpusztíthatatlan, mindig lesznek – szerencsére – olyan emberek, akik az üzenetekre is odafigyelnek, nemcsak a külsőségek, mulandó semmiségek, trendek követése teszi ki az életét. Ezért is lehetett látni minden korosztályt a tánctéren, itt nem volt nemiség, aki beszállt, az egyenlő módon kapta a gyomrosokat.:) Többen óvtak, hogy Terrorék végig álldogálják a koncertet, de ebből semmi sem jött be. A színpadi mozgás, a közönséggel való kapcsolattartás példaértékűen ment. Még egy kiváló koncert ezen a fesztiválon.

A továbbra is szakadó eső és viharossá fokozódó szél nem sok választást adott nekünk, szinte végig a kocsiban ültünk, ahol könnyed kis kocsmahangulat kezdett kialakulni. Csak ritkán kellett kiszállni, hogy újra és újra lecövekeljük az elszállni készülő sátrat. A nagy kényelemben pedig pörögtek a koncertek, igaz, kedvünkre való nem is igazán volt. Még egy zenekart vártam, de az idő miatt sokáig hezitáltam is. Magyarországon kihagytam a fellépésüket, pontosan amiatt, hogy itt látni fogom őket, így bevállaltam a szakadó esőt és megnéztem élőben a Hatebreedet. Elég jó pozíciót tudtam elfoglalni, amikor az elnyúló hangosítás után kezdetét vette az újabb hardcore-performansz. Gondolom, ezt a zenekart nem kell senkinek sem bemutatni, talán nincs is olyan zenehallgató, aki legalább a nevükkel ne találkozott volna. A modern hardcore úttörői nem lőttek mellé, szinte mindegyik szerzeményük sláger. Igen, ebben a közegben is lehet olyan számot írni, amely évek múltán is ott van az emberek fejében. A nagyrészt középtempójú dalok szépen sorakoztak és a közönség minden természeti körülmény ellenére is végig táncolta a koncertet. Jamey nagyon jó frontember, ezt talán nem is kellene leírni, de nagyon kellett ahhoz, hogy ez a buli nekem bejöjjön. Feltűnt jobb oldalt, feltűnt bal oldalt, énekeltetett, mozgatta az embereket. A többiek viszont nagyon sokat álltak egy helyben, és ezt a látványelemek (fény- és pirotechnikai eszközök használata) sem mindig tudták leplezni. Sajnos, az egyre csak kavargó szél a hangminőséget is nagyban befolyásolta, néha-néha szinte élvezhetetlen masszává tömörödött össze a zene.

Elmondhatom, láttam a Hatebreed-et, de nem a koncert végén nem voltam teljesen elégedett. Talán az eső, talán a fáradtság nem engedte már, hogy fülig érő szájjal végezzem be a szombat estét. Mielőtt bárki félreértené, nincs panasz, de egy kicsivel jobb időjárási körülmények között ez egy százas koncert lett volna.



Az időjárás nem csak a koncerteknek tett alá, de az alvási lehetőségeinket is meglehetősen átrendezte, mivel a sátrunkat szó szerint lakhatatlanná tette. Nem maradt más hátra, mint a kényelmes autóban alvás, ázott kutyaszaggal spékelve.:) Előtte még kaphattunk egy szokásosnak mondható, talán nagyszínpadot záró, zivatarban szétázott tüzijátékot. Egynek elment, mondhatni fény az éjszakában... néha még a fotógép lencséje is kapott a szinte jeges esőzésből. Talán ezért a pár képért megérte megfürdetni szegényt. Kicsit talán visszaadja, mennyire kellemes nyári estét tölhettünk el édes négyesben a kocsiban ülve.

A vasárnap reggeli időjárás csak egy fokkal volt jobb, mint az előző napi, ezért rövid tanakodás után a hazaút mellett döntöttünk. Kicsit fájt a szívünk néhány zenekar miatt, de nem akartunk még egy estét ilyen formában eltölteni. Kora délután összepakoltunk és irány Magyarország. A kijutás – a felázott föld miatt – kicsit nehézkesebbre sikerült (a végén belefulladtunk mi is a közel 20 cm-es sárba). Cserébe találtunk egy labdát és nekem is sikerült egy metálos pólót beszerezni, így most már én is bemehetek a trú koncertekre.



Röviden így lehetne összefoglalni azt, amikor egy ember eljut a szkepticizmustól a teljes elégedettségig. Természetesen, ha az időjárás kegyesebb, akkor egy teljesebb fesztivált élvezhettünk volna, de így sincs okom, okunk panaszra. Olyan zenekarokat volt szerencsém testközelből látni, akik régóta a kedvenceim, vagy csupán a lehetőséget kihasználva sikerült őket elcsípni. Ettől függetlenül nem esek át a ló túlsó oldalára, nem fogom ezentúl fikázni a magyar fesztiválokat, de abban teljes mértékben igazat kell adnom útitársaimnak, hogy az ár-érték arányt figyelembe véve inkább egy WFF mint egy Sziget, vagy Hegyalja. Utána lehet nézni és jövőre irány a WFF!
Péter Török | 13 jul 2011

Flyer:

Photos about the event »