Summerjam - 2011
GermanyKöln/Fühlinger See
Nyolcan indultunk neki a huszonhatodik Summerjam reggae fesztiválnak szerda éjszaka. Négyen a  Dubakuból és négy lelkes tag a masszívból. Két kocsival konvojban indultunk neki, volt, aki vezetési rekordot döntött, volt, aki nem. Az igazat megvallva Münchennél tovább Németországban még nem jártam, számomra így is elrepült az a 15 óra, amit Kölnig utaztunk (de lehet, hogy utazásban már túlságosan is rutinos vagyok a tavalyi csupán kétnapos spanyol túra után).


Kora délután érkeztünk sátorhelyet foglalni, illetve azt pont elfelejtettük, így nem nyugdíjaskodhattunk, hanem elfoglaltuk kis kolóniánk helyszínét egy rendkívül hepehupás és a fesztivál területétől messze eső helyen (vagyis légvonalban nem, de ugye semmi sem elég bonyolult). Gyönyörű tópart, a fesztivál végre nem betonon van, csak az idő borzasztó. Papamaci matraca penészes, a többieké és az övé is ereszt, megvannak az első poénkodások, üdvözlő sörök (illetve egy üveg parkolóban széttört tömény). Sebaj, még ez sem szegte kedvünket, ugyanis hiába érkeztünk egy nappal a feszt első napja előtt, a Summerjamre sosem lehet elég korán megérkezni, így rögtön belevetettük magunkat az éjszakába. Az egy főre jutó fekete emberek száma... hm. Sör: 3 eur/pohár+summerjames repohár, azon versenyeztünk, kinek jut régebbi. Sajnos a nyertes sosem került elő, ugyanis a poharak zömének nyoma veszett egyik este.

Péntek, végre elérkezett a fesztivál első igazi napja. Izgatottan vártuk a John Holtot, kb svájci óra pontossággal érkeztünk a koncertre... ahol épp az Iriepathie játszott. Gyorsan át is mentünk a másik színpadra, ahol épp Ziggi Recado és a Renaissance Band zenélt. Nem mondom, nem rossz kezdés... Andor nyakában végeztem, Sziszi pedig Andor és PMC közt:) Átnéztünk a piros színpadhoz, John Holt még mindig sehol, ellenben elkezdett játszani egy elég jó banda. Andrew Tosh a színpadon... gondoltuk biztos mindjárt jön Holt papa, hát nem jött... azóta sem derült ki számunkra, miért is nem. Szegény Andrew Tosht pedig megpillantottuk még az este folyamán a feszt területén álldogálva... nem úgy tűnt, hogy bárki is tisztában lenne azzal, ki is ő, pedig a papája nagy ember volt, és ő sem éppen tehetségtelen. Csak három számot dalolt el sajna. Utána jött Duane Stephenson, aki még kinőheti magát egy igen jó újgenerációs roots előadóvá. August town című slágerét sokat hallgatuk még hazafelé is a kocsiban. Tarrus Riley... hát számomra fantasztikus volt, még Buju Bantos feldolgozást is hozott nekünk. Vérzett a szívem, nem lehet kétfelé szakadni, de annyira kíváncsi voltam Ce'cile koncertjére, hogy átmentem a másik színpadhoz, majd a tömegben Zsuzival is összefutottunk. A badgyal show-ja két részre oszlott: egyrészt beharangozó volt a legújabb, július 29-én megjelenő nagylemezének (Jamaicanization), másrészt hamisíthatatlan dancehall show volt a régi slágerekből. A performansz végén visszanéztünk Tarrus koncertre. A banda legnagyobb érdekese Dean Fraser volt, aki szaxofonon kísérte a zenekart, és gyönyörű vokált is hallhattunk tőle.

Mivel természetesen minden jó koncert egy időben volt, és a következő párosítás Busy Signal-Dub Incorporation volt, így a Dub Inc-et választottam, mivel Busít láttam már tavaly. A helyzet az, hogy Dub Inc-ék nem igazán hatottak meg (bár volt egy érdekes kombináció, Tarrus Riley is felugrott a színpadra), lemezen nekem jobban tetszik. A Busy koncert végét is sikerült elkapni, nyomott két Gregory Isaacs feldoglozást is. Patrice-t sajnos hanyagoltam, egyrészt mert lesz augusztusban hazánkban, másrészt meg évek óta vágyam látni Barrington Levyt a színpadon, aki a SOJA helyett ugrott be. Hát mit ne mondjak, eredeti énekestől hallani ott, élőben a Black rosest, Teach the youth-t... az felejthetetlen.



Mivel másnap sem jött ránk a kánikula, egy gyors pancsolás után a tóban (amit egyesek kádnak használtak:) elindultunk hogy felfedezzük kicsit a várost. Túra a gettóig, bevásárlóközpontig, amit mi nemes egyszerűséggel Csehszlovákiának hívtunk, metró (vagyis valamelyik bahn), 35 perc késés (ennyit a német precizitásról), ellenőr egy szál se, de azért mi vettünk jegyet-oda; máris Kölnbe értünk, ahol kis bóklászás után megtaláltuk az utat az aluljáróból kifelé, s ott magaslott előttünk a hatalmas kölni dóm, csodás volt. Gyors városnézés, egyből betértünk egy hangszerboltba, sör, majd gyorsan vissza, hogy nehogy lekéssük az Anthony B koncertet (természetesen lekéstük.) - a Police-t még sikerült elkapnom, de amúgy aki csak teheti, menjem Anthony B koncertre, mert mikor a hajón voltak, fantasztikus volt. Az egész estét ugyanannál a színpadnál töltöttük, Alpha Blondy előtt sikerült alaposan felöntenünk a garatra - kiderült, hogy Generálisunk 4 másodperc alatt végez egy sörrel, ha akar, mindenki überelni szerette volna, de nem sikerült, viszont keményen próbálkoztunk. Alpha Blondy pedig ha lenne top 10 előadó az életemben, az első háromban tuti benne van. Számomra ő nyerte a Summerjamet, ugyanúgy, mint tavaly a Rototomot, hihetetlenül megindító, gyönyörű és mély zenét csinál, közben szórakoztató is, bármikor el tudnék menni egy koncertjére, akár most azonnal is. Jerusalem koncertkezdés... Wish you were here... s azok a csodás vokálok... leírhatatlan. Utána közvetlenül a nagyszerű Jimmy Cliff lépett színpadra... az ember hiretelen nem is tudja, hova kapja a fejét. Ekkora dózisokban sok-sok jó zene, mintha valahová teljesen máshová kerülnél. Jimmy Cliffel eddig mindig szkeptikus voltam, de nekem bizonyított, nem véletlenül van ott a nagyok között. Koncertek után tábortüzet raktunk, ott tartottuk az afterpartit. Néhány furcsa dolog került a sátramba, de már csak ilyenek ezek a fesztiválok.

Eljött az utolsó nap, kicsit befáradtunk, Max Romeora estünk be, de hálistennek a Congos hangjait útközben hozta nekünk a szél. Horsemouth is feltűnt a színpadon, ha láttátok a Rockerst, tudjátok, miről beszélek… ha nem, nézzétek meg. Lee Perryt, a reggaebohócot és dubmestert is pihengetve figyeltük, sétálgattunk közben (Lee Perry egyébként többször is feltűnt az este folyamán, az összes előadó összes koncertje, mint valami hihetetlen családi-baráti vállalkozás), Romain Virgoról és Gappy Ranksről lemaradtunk.

Viszont volt velük egy kis kalandunk, erről pár sorral lejjebb, ugyanis Romain Virgo után színpadra lépett a csodás Ayo. Nagyon vártam ezt a koncertet, hiszen olyan törékeny és varázslatos ez a nő, csupa finomság és érzékenység, közben erős, és süt róla, hogy édesanya. Új lemezének (Billie-Eve) pár számával kezdett (How many people, It's too late), jöttek régi slágerek is (I am not afraid, Help is coming, Slow slow), majd a koncert közepe elkezdett átcsapni valamiféle zenei utazásba hiphoppal, soullal, improvizatív elemekkel, felcsendültek feldolgozások is (Lauryn Hill sorokat véltem kihallani és természetesen Michael Jacksont - I want you back). Hirtelen kaphatott észbe, ugyanis egyszercsak bejelentette, hogy hoppá, 5 perce van, előkapta a gitárt (többféle gitáron is játszott a koncert alatt, sajnos más hangszerhez - pedig tud játszani nem is egyen - nem nyúlt), s eljátszotta nekünk number one hit slágerét a Down on my knees-t. Nemrég hallottam egy interjúban, hogy a számot, melyet 20 éves korában írt, mostani párjának írta, aki akkor szakított vele. Ma két gyermekük van, párja szintén sikeres reggae-énekes. Csodálatos élmény volt nekem ez a koncert, Ayo nagyon személyes előadó, dalai mégis magukhoz szólítanak mindenkit. Soha nem felejtem el, és remélem láthatom még színpadon.

Ezután úgy döntöttünk, hogy megkeressük a presses sátrat. A fesztivál sztorija kerekedett ki belőle :) Mikor megtaláltuk, betereltek minket egy szobába, azt se tudtuk, hirtelen hol vagyunk, miért kell bemennünk oda. Kiderült, hogy mintha csak oda indultunk volna, egy sajtótájékoztató kezdődött Romain Virgoval és Gappy Ranksszel. Rendkívül érdekfeszítő - lett volna, főleg, hogy közülünk valaki (nem fedem fel a kilétét:) hirtelen elkezdett szakadni a röhögéstől. Nem tudtuk pár percig mi baja van, ugyanis nem tudott beszélni, annyira szakadt  - kiderült, hogy árpádsávos minta van a terítőn. Romain Virgo is kiröhögte delikvensünket, bizonyítják a képek:) Aztán az emberkünk egyszercsak felállt, elcsent egy Evian vizet, ami a sztároknak volt kikészítve, majd megpróbált kimenni a rossz kijáraton. Annyira mókás volt, hogy órákkal azután is ezen röhögtünk :D A dancehall.hu-nak készült egy jingle Romain Virgo úrral (aki, ha valaki nem tudná, pár évvel ezelőtt megnyert Jamaicán egy megasztár jellegű műsort).

A Ziggy Marley koncertet végigbuliztuk ki ülve, ki állva táncolva, hatalmas élmény volt egy Marley-fiút színpadon látni, s Ziggy nem kicsit hasonlít legenda apukájára, szinte megidézte nekünk Bob apó szellemét.

Belenéztünk a Ben L'Oncle Soul koncertbe is, ők menők most, Latyakéknak nagyon tetszett:) A fesztivál utolsó koncertje pedig a szenegáli Youssou N'Dour koncertje volt, akit eddig szégyen gyalázat nem ismertem, de annyira csodás egyveleg volt a reggae és az autentikus afrikai népzenének, hogy nem tudtam hova kapjam a fejem, az utolsó énekeltetős dallamokra még mindig emlékszem. Alig bírták befejezni a koncertet:)

Végül befejezték sajna, előjött a "helyi Homelock Tibi", azaz az egyik nagyöreg fesztiválszervező előkapta a gitárját, és előadta nekünk a You are so beautifult. Majd visszaszámolt, és tüzijáték vette kezdetét. Nem vagyok oda a tüzijátékért általában, de ez itt… egyszerre dobbantak a szívek, s méltón fejeztük be 2011-ben a német reggaefesztiválozást. Nyugodt szívvel tértem vissza a sátramba, természetesen egy kis afteres tábortüzes beszélgetés után.



Összesítve:
A Summerjam egy nagyon klassz fesztivál, mindenképp szeretnék visszatérni, ha nem is jövőre, egyszer mindenképp. Néhány negatívum: egyik reggel egyikőnk sátrára hatalmas horogkereszt volt firkálva ketchuppal, valamint többek sátra és a toitoiok is össze voltak piszkítva. Nem épp leányálom megszáradt ketchupot pucolni reggel egy fesztiválon... nekem kicsit sok volt a séta a sátorhelytől a feszttig, de kibírható és üdítő volt néha. Kellemesen elfáradtam. A németek már nem éppen a tisztaságukról híresek, mint régen, a toitoiok mondjuk viszonylag kulturáltak voltak, viszont kevés volt a kuka a fesztivál területén, nem mintha érdekelte volna a fesztiválozókat a kuka. Kaptunk szemeteszsákokat a campingben, amiket sokaknak derogált kidobni a konténerbe, vagy egyáltalán használni. Rengeteg szemetet otthagytak, mikor elhagyták a sátorhelyet.  A „konténer” egy kerítés volt. A tusolásért fizetni kellett, tükör sehol. Ellenben a campingért nem kellett külön fizetni. A fesztiválra bemenet a fiúkat fiúk, a lányokat lányok motozták meg, de tetőtől talpig. Egyébként a hazaúton kétszer motoztak meg minket a rendőrök, és kutatták át a kocsikat. Mikor kérdeztük, számíthatunk-e harmadik motozásra is, azt felelték: lehetséges…

Viszont az emberek szeretettel fordultak a másikhoz, kicsit olyan lehetett ez a németeknek, mint nekünk a Reggae Camp, csak ugye nagyobb ország, nagyobb fesztivál, s ez így van rendjén. Megvolt a helyi soundsystem, a helyi szervezés. Mikor mentünk vissza a sátorhoz, s csapatnyi emberrel találkoztunk, mint ordították nekünk: SUMMERJAAAAM!!

A lineup fantasztikus volt, köszönöm a csapatnak, hogy ott lehettem, Ayonak a felejthetetlen élményt, a rastafestnek:) , a dancehall.hu-nak, a reggaesoulos srácoknak, az utitársaimnak: Generalnak, Zsuzinak, PMC-nek, fareknak, Jorgosnak, Sziszinek és Andornak.

author: Anna | 06 jul 2011

author:

AnnaAnna

Flyer:

Photos about the event »