Machine Head, Metallica
AustriaWien/Stadthalle
Ugyan nincsen semmilyen listám arról, hogy kiket kell még mindenképp elcsípnem élőben, de ha lenne, akkor a Metallica igen előkelő helyet foglalt volna el rajta…pedig nem is én vagyok a legvéresszájúbb fan.

Már a Death Magnetic megjelenésekor azt beszéltük Hendrix barátommal, hogy ez bizony piszok erős album lett, és ha közelben járnak, csak meg kéne nézni őket. Mivel Ő kimondott DieHard fan, én meg ilyen mezei „kocarocker” vártuk hát az alkalmat. Majd jött a hír, hogy május 14. Bécs…remek, illetve csak lenne, mert jegy az persze már nincs. Na de, ha az ember sokat jár koncertekre, azért megismer néhány fura fazont, na egy ilyen fura fazon, rögtön a segítségünkre sietett, persze ezt nem felebarátságból tette, hanem mert neki ez a „munkája”.

Az amúgy sem olcsó jegyárat (15oooft) így még megtoldotta, jegyenként egy Szent Istvánnal, így nem nehéz kitalálni, hogy igen borsos árat fizettünk, na de egyszer élünk, mint mondják, meg amúgy is…szarunk a gazdasági válságra :)

Irány Székesfehérvár, ahol csatlakozott hozzánk Körmi (Cadaveres) és egy haverja, Ő látta el a sofőr hálátlan szerepét, majd egy lelakott, igazi punk feelinget sugárzó autóval irány Bécs.

Az osztrák főváros persze beállva, szépen sodródunk az árral, majd arról beszélünk, hogy a Lamb of God-ot, tuti bukjuk…persze, hogy buktuk, mert nem is játszottak, de még csak Európában sem voltak:) Honnan vettük, hogy lesznek, fogalmam sincs… Gyors helykeresés a Stadthalle közelében, majd irány befelé, ahol már egy megtelt aréna várja, hogy kezdődjön a Metallica.

Az előzenekar hálátlan szerepét ezúttal a Machine Headre osztották, akik a szűk órában, mindent elővettek, ami a tarsolyukban lapult, de ez most nem volt egy Oscar-díjas alakítás.

Először is, szarul szóltak és pont. Pedig minden hangszert lehetett hallani, de valahogy nem állt össze a hangzás, és inkább időhúzó 1 óra volt, mint remek bemelegítés…na meg az sem tett jót a bulinak, hogy az egy órában mindössze 6 vagy 7 szám volt terítéken…átlag 6 perc/track. Ez nem mindenkinek áll jól, ha rám hallgatnak, egy erős „besztof”-ot nyomnak, albumonként mondjuk két nóta, és nem akarnak ennyire Old School Trash arcok lenni, de nem kérték ki a véleményem. (még szép:))  Így nyitásnak volt a Blackening nyitó dala a Clenching the fist of dissent, majd jött az Imperium (az a riff a szám közepén…aaarrrggghhh) Majd a szintén új lemezes Aeshetich of hate, ezt követően a már programba illesztett Iron Maiden feldolgozás, Halloweed by the name…a végére pedig maradt az örök klasszikus Davidian.

Nem az ő estéjük volt, de annyi baj legyen, Tokajban, nagyszínpad, Headliner pozíció, majd ott letépik a fejünket…csak vegyenek elő több régi dalt.

A Metallica viszont jött, látott, és csont nélkül hozta a kötelezőt. Persze ilyen szinten (és ennyi pénzért) az ember el is várja, hogy ki legyen szolgálva. Itt olyan szinten működött a vizuális orgazmus, hogy az valami csoda volt…eleve hozták magukkal a tengerentúlról a színpadot, ami a küzdőtér közepén volt felállítva, így a rajongók gyűrűjében játszották le a kötelező 2órát. Lehet csekkolni a youtubon, tényleg pazar látvány volt, ahogy a színpadot 360 fokban a rajongók veszik körül. Mint legutóbb mikor a Stadthalléban jártam, most is az emelvényről néztem végig a koncertet, és nyugodt szívvel állíthatom, hogy keresve sem kaphattunk volna jobb helyet. Ami a lényeget illeti, az új album dalai mellett ezúttal a Fekete lemez volt inkább terítéken, a spermafoltos albumok és St. Anger ezúttal kimaradt a szórásból, de nem játszották túl magukat sem a Ride sem a Master lemezekről…bár az utóbbit rendesen megturnéztatták a jubileum alkalmából, így most csak a kötelező címadó kapott helyett, míg a villamosszékes lemezt a Fight fire with fire képviselte. Az estét természetesen a már örök klasszikus Ecstasy of gold (tudjátok, A jó, a rossz és a csúf) vezette fel, katarzis one…pedig még semmi nem történt :) Ahogy belecsaptak a Death Magnetic címadójába, már tudtam, hogy itt minden klappolni fog és láss csodát valóban úgy is történt. Egy Tool koncertet megszégyenítő lézer show vette kezdetét, hangzás tiszta és erőteljes. Igen nagy formában vannak most, látni a zenekaron, hogy remek az összhang, rengetek apró poén, egymás finom kis hergelése, és jókedv. Ez természetesen átjött a közönségre is, így mindenki énekelt,  ugrált, léggitározott, vagy amit épp jónak látott.

Számomra az est fénypontját egyértelműen One jelentette, ahol olyan pirotechnika volt, hogy beszarás a köbön. Két különböző lángot használtak, és színezték is őket, hol vörös, zöld, sárga színben tündökölt a sötét stadionban…már ezért megérte. A másik látványelem az új album koporsója volt, ami a fejük fölé volt felfüggesztve, tele lámpával és mindig mozgásban volt. James, Kirk és Robert folyamatosan tűntek fel a színpad minden zugában, Lars pedig közel frontemberi szerepkörben, majd minden szám után kiszállt a cájg mögül és szökőkutat megszégyenítő módon a szájába vett vízzel locsolta a közönséget. A legszebb mégis az volt, amikor Hetfield, Kirk szólója alatt kezdett bele az éneklésbe, majd csak nézett, hogy akkor most ki is hibázott:)

A kétórás játékidő hamar elszaladt, majd gyors ráadás Jump in the fire, Motorbreath és az elmaradhatatlan Seek and destroy. Itt már tényleg fesztiválhangulat volt, a roadok rengetek felfújható fekete labdát (strandröplabda?) dobáltak be, mint ha valami tengerparton lettünk volna mindenki játszott:)

Majd hangszer letesz, pengetők, dobverők, kioszt…és thank you good night. Ami engem illet, még legalább ennyit elbírtam volna hallgatni, mondjuk lehetett volna még No leaf clover (ezt játszották több bulin is) Until it sleeps vagy a Whiskey in the jar…de a sor szinte végtelen.

Noha továbbra sem vagyok akkora fan, mint Hendrix barátom, de bizony volt annyira meggyőző, hogy szépen begyűjtsem a sorlemezeket, csak még azt nem tudom, hogy melyik végéről kezdjem:)
Balázs Vincze | 17 may 2009

Flyer:

Random photos - 2023