Kis csapatunk (Adrienn, Panna, Tama, Kriszpunk, én) korán elindult, biztos, ami biztos alapon. Hamar ott voltunk az Arena parkolójában, ahol csak magyar rendszámmal ellátott autók álltak, na igen, ha a hegy nem jön, akkor… Gyors terepszemle, a kisteremben (az Arenaval szemben) volt felállítva a Merch-pult, még be sem tettük a lábunk, az ajtónál szembe találtuk magunkat Téglás Zolival. Rövid szóváltást követően meginvitált minket a zenekari backstage-be! Kínált minket minden jóval, én mivel vezettem, egy szárnyakat adó energia itallal beértem, míg a többiek, gondolom a megilletődöttség miatt, nem mertek kérni:) Megkérdezte, hogy van e már jegyünk, mert ha nincs, akkor a vendégei vagyunk!!! Gondolom, mindenkinek megvan a véleménye Zoliról, én csak annyit fűznék hozzá, hogy ez nagyon emberi gesztus volt a részéről.

Számomra az est a Death Before Dishonor-ral kezdődött, gyorsan elfoglaltam a helyem a keverőpult mögött, és örömmel nyugtáztam, hogy bizony úgy dörren meg a cucc, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Lemezen szinte soha nem hallgatok DBD-t, de élőben csudamód el tud kalapálni, ez a Terror rokon bunkó hardcore…itt nincsenek nagy megfejtések, viszont komoly bólogatásra tud ösztönözni.
Az átszerelést követően következett Panna kedvence a Strung Out. Én bevallom őszintén, hogy csupán a koncert kedvéért hallgattam meg pár számot a zenekar myspace oldalán. Egy viszont biztos, ez volt a leggyengébb buli az este, és ez csak annak az „apró” részletnek köszönhető, hogy nem hallottam az énekest…a zenekar megítélésem szerint jól nyomta, jól is szólt, csak hát olyan „instrumentál” fílinge volt az egésznek…néha érkeztek ugyan hangfoszlányok, és az utolsó két szám már élvezhető is lett volna, de összességében ez most nem az SO estéje volt.

A Terror viszont nem tud hibázni, a 40 perc, ami a rendelkezésükre állt, tökéletesen használták ki, és bivaly módon dörrentek meg. Ha klasszikus Hardcore-t nézzük, akkor számomra a leghitelesebb banda, itt nyomát sem látod semmi sztárallűrnek. A zenekar nem több azoktól, mint akik figyelik őket, és ez bizony sokszor bizonyították már…folyamatosan hívták az embereket a színpadra. Az már megint egy más kérdés, hogy ismét volt pár majom, aki túlprodukálta magát, de ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni…viszont folyamatos volt „hardkór denszing” és a stagediving is. Az Always The Hard Way pedig még mindig a legjobb Terror szám, iszonyatos nagy energia van benne. Ha valaki erre nem indul be, az bizonyára gerinctelen.

11 óra magasságában elsötétült a terem és Our Darkest Days Intro-val kezdtét vette az Ignite show. Ők is hoztak valami ledes fénycuccot, ami hol vörös, hol kék fényben pompázott…plusz náluk már rendesen ment az összes robotlámpa is. Így teljesen ki lett elégítve a vizuális oldal, tisztes fényorgiát kapott a közönség, de ez semmit nem érne, ha nem lennének remekbe szabott dalok, és szerencsénkre az Ignite igen csak fel van vértezve dalírásból. A Bleeding-el kezdték az estét, és bizony ilyenkor szembesül az ember, milyen jó is az, ha egy teltháznyi nép énekli a dalokat. Elnyomták rögtön az elején a Place Called Home-t, hol magyar, hol angol nyelven énekelte Zoli. Érdekes volt, de örültem… Ha jól számolom, már közel 2 éve tart az Our Darkest Days lemezbemutató körútja, és ez két év bizony rányomta a bélyegét a zenekari produkcióra, tökéletesítették a set listet, olyan szinten pazar formában van a zenekar, hogy le a kalappal.
Bár az angol tudásom hagy némi kívánni valót maga után, de az átkötő szövegekből megtudhattuk, Ő bizony Obama párti, ha politikáról van szó, és nagyon bassza a csőrét Kína Tibet ellenes politikája. Free Tibet:) Majd a Misfits tiszteletére eljátszottak egy feldolgozást a zenekartól, na meg a U2 féle Sunday Bloody Sunday is terítékre került. Eltoltak egy új számot is, biztosan állíthatom, hibátlan volt…lehet várni az új albumot, és volt még egy teljesen felesleges dobszóló is, de azt hiszem ennyi még belefért.

Mikor elhagyták a színpadot, feljött egy ipse és megkérte a közönséget, hogy fejezzék be a színpadmászást, mert a zenekar csak akkor ad ráadást. Ez talán meglepő kérés is lehetné, de itt két akusztikusan előadott számról volt szó ( Slowdown, Live For Better Days) ami alatt valóban furán hatott volna a Stagediving. A Veteran-nal viszont visszaeveztek a karcosabb vizekre, és utoljára kieresztették a gőzt.
A koncertet beárnyékolta egy sajnálatos baleset, ami az utolsó szám alatt történt. Egy sokadszorra a közönség közé vetődő srácot már nem kaptak el, és padlót fogott, így mentőt kellett hozzá hívni.

Én úgy gondolom, hogy senki nem távozott csalódottan, talán csak a SO fanok…én viszont nem vagyok az:)